Volt a Fordnak egy jó középkategóriás autója, amit lecserélt egy még jobbra: az új Mondeóval kapcsolatban még a legfinnyásabbak is csak apróságokat említhetnek negatívumként, összességében egy közel tökéletes modell született. Autoblog-teszt.
Nézem a Casino Royale-t a moziban, hopp, egyszercsak jön Daniel Craig, mint James Bond és elhúz a vásznon az új Mondeóval. Oké, nem volt meglepetés, a Ford jó előre szólt, hogy ez lesz, még képeket is mutogatott, de hát tudjuk, más valamit statikus fotókon és más mozgásban látni. Hogy ezt most miért? Csak hogy elmondhassam, akkor egy kicsit csalódtam az új Mondeóban, hiszen a filmben amolyan tanulmányszerűségként tűnt fel, és még abban a formában sem volt igazán karakteres, ebből pedig egyenesen jött a következtetés, hogy a szériaváltozattal kapcsolatban sem lehet majd csodára számítani.
Így is lett, a Mondeo szépen bemutatkozott, néhány finomítással hozta a filmből megismert alakot. Megkapta az illő tapsot és elismerést, de formavilágát látva – a papírformának megfelelően – nem alakultak azon nyomban fan klubok. Pedig látszik, hogy a formatervezők a kinetic design filozófia szellemében mindent megpróbáltak, hogy valamit villantsanak az előző generáció semmitmondó megjelenésére, határozottan formásabb lett az (amúgy fordos egyen)orr, amivel sikerült is valami sportosságot belepasszírozni a Mondeóba.
Itt azonban mintha elfogyott volna a tudomány, oldalról semmi különös nem látható, sőt, mintha még sok is lenne a vonalakból, a hátsó lámpa pedig egyenesen elkapkodottnak látszik. Egyfajta bumfordizmust kölcsönöz az autónak, amiért nagy kár, mert amúgy ez a legkevésbé sem jellemző rá. A tesztautó kicsi, 16-os felnijei sem segítenek sokat vizuálisan, (sőt), ezen viszont könnyen lehet segíteni: nagyobbakat kell rendelni és kész.
Bent egyértelmű a helyzet, ismerős fordos, mégis új, kellemes hangulatú műszerfal és középkonzol várja az utasokat, egy valamire viszont nagyon kell figyelni: véletlenül se hagyjuk, hogy a kereskedő rábeszéljen minket a fabetétre. Ez ugyanis, nincs mit szépíteni rajta, egyszerűen ronda; Mondeóból van alubetétes kivitel is, na az barátságos, gusztusos, tessék azt választani a fabetét helyett. A középkonzolt egyébként méretes, hatcédés, tízprogramhelyes, mp3-as Sony fejegység uralja, mely amellett, hogy szép nagy, olvasható feliratokkal kommunikál, még jól is szól. Ez, persze, egy Mondeo-kategóriájú autótól minimális elvárás.
A műszerfal különlegessége a Power feliratú gombocska, az új Mondeo ugyanis nem kulccsal, hanem egyetlen ujjmozdulattal indul (már amelyik, ez természetesen feláras extra). Simán szőrszálhasogatás és magánvélemény, de a gomb kialakítása kicsit egyszerűre sikerült: hiába a krómkeret, olyan szegényke, mint valami söröskupak, nyugodtan lehetett volna nagyobb és határozottabb megjelenésű. Ha már a sofőr jobb kezének közvetlen közelébe, a létező legcentrálisabb helyre került.
Már a Mondeo előző generációja is tökéletes családi autó volt, kényelmes ülésekkel és hatalmas hátsó térrel. A frissítéssel, ha lehet, még jobb lett a helyzet, a méretnövekedésért az utasok akár hálaimákat is mormolhatnak. A légbeömlővel ellátott hátsó padon két nagyobb termetű, két méter közeli felnőtt is lazán elfér, nincs könyökharc, térdbeverés, a kisebbek meg akár még könnyebb tornagyakorlatokat végezhetnek. És ez mind semmi, mert a helyből leghátulra is jutott, a csomagtartó 550 literes, ami a négyajtós kivitel szűk nyílása miatt amúgy roppant nehezen rakodható: egy fékezés, és már előre is csúszott minden, kipakolni csak a ruházat erőteljes koszosodása árán lehet. Nagyon messzire kell nyúlni, na, az ötajtós karosszériaváltozat tűnik látatlanban is nyerőnek.
Elöl az ergonómia nem teljesen tökéletes, 173 centisen rengeteget kell nyújtózni a biztonsági övért, a széket pedig akárhova állítottam, a B oszlop balra pillantás esetén mindig csúnyán betakart a látótérbe. Jobbra ellenben tökéletes a kilátás, és ha jobban meggondolom, végül is nem olyan nagy baj, ha kétszer kell meggondolni egy sávváltást. Fő a biztonság. A kormány fogása jó, gombból viszont megtanulhatatlanul sok van rajta, azt se tudja az ember, hova nyúljon hirtelen.
De ezzel elfogyott minden apróság, amit a Mondeo ellen fel lehet hozni, innentől már csak a jó dolgok jönnek. Sokan méltatták már, és tényleg remek ötlet például a különleges “tanksapka”: ilyenje a Mondeónak konkrétan nincs is, a kis ajtó kinyitása után már lehet is dugni a töltőpisztolyt a nyílásba. A kilötyögéstől szűzhártya (nyugi, műanyagból van) óv, mely a pisztolyt beengedi, ki viszont semmit. Zseniális. Ahogy a futómű is, ezen a területen ismét sikerült nagyot alkotni: ahogy a Fordoknak általában, úgy az előző generációnak sem lehetett oka a panaszra, de a mérnökök most találtak egy még tökéletesebb beállítást. Forszírozott körülmények között is hihetetlenül stabil az autó, de így is finom tud maradni, egy fekvőrendőrön áthajtva nem akarja kirázni a benne ülők reggelijét. A kormányzás is precíz, élmény a kanyarokat hajkurászni az új Mondeóval, idegesítő zajok sem tolakodnak be az utastérbe.
A kanyarvadászathoz a kétliteres, 140 lóerős dízelmotor is jó partner, kellően jól húz, a turbólyuk ismeretlen fogalomnak számít. A 320 Nm-es csúcsnyomaték 1750-es fordulatszámtól egészen 2240-ig rendelkezésre áll, biztosítva, hogy minden helyzet rugalmasan megoldható legyen. A nehéz jobb lábnak (és az állandó mínuszos időjárásnak) viszont ára van, a tesztfogyasztás kilenc liter körül alakult, ami a másfél tonnás súly ellenére is kicsit sok. De megbocsátható.
És akkor a piszkos anyagiak: a Ghia felszereltségű dízel Mondeo alapára 7,1 millió forint, szinte hajszálra annyi, mint egy VW Passaté, vagy a 2,2-es Toyota Avensisé, a csúcsfelszereltségű Renault Lagunánál viszont majd’ háromszázezerrel olcsóbb. Jó vétel, nem is lehet vitás, nem véletlenül kellett a nagy James Bondnak is.
Galéria!
