Mercedes-Benz E 320 CDI: Béke, nyugalom

Attól tartok, a bevezető olvasása után többekben felmerül a gondolat, vajon mennyit fizetett nekem a hazai Mercedes-Benz importőr, hogy így vezessem fel az általuk biztosított autó tesztjét. Nem titok, egy fillért sem kaptam, és még csak az a helyzet sem fenyeget, hogy elmarasztalás esetén nem kapok többet autót, mert a rendszer nem ilyen gyerekesen működik. Az objektív tájékoztatás mindennél fontosabb, és az évek során összegyűlt tapasztalataim alapján ki merem mondani, a jogos kritikát az esetek döntő többségében mindig elfogadják a cégek. A mostani helyzet annyiban különös, hogy az E 320 CDI – bár nem tökéletes, de közel áll hozzá – nem igazán adott okot kritikára, és lehet ugyan a kákán csomót keresni, ám ehhez már jó adag, szándékos cinizmussal fűszerezett rosszindulat is szükségeltetik. Manapság se szeri, se száma az “odamondogatós” stílus képviselőinek, szinte határtalan a médiabohóckodás, a piac azonban diktál: amire van igény, arra van kínálat, csakhogy a dolog fordított, ugyanis a kínálat alakítja, befolyásolja az igényt, és gyakran nem a helyes irányba. A probléma fő oka, hogy a szubjektivitás átlépi azt a határt, ami már félrevezető, de éppen ezzel érhető el a nagy bumm, azaz a kíméletlen profizmus látszata, amely látszat mögött sokszor nem áll több, mint egyszerű butaság. Summa summarum, nem állok be a sorba, próbálok tárgyilagos maradni, és úgy megosztani az egy hét alatt szerzett élményeket, hogy ne lépjem át azt a bizonyos határt.

A felső-középkategóriában évtizedek óta meghatározó a Mercedes-Benz jelenléte, elég, ha az “állólámpás” W114/115 sorozatot említjük, ezt követte a hetvenes, nyolcvanas évek elnyűhetetlen típusa, a W123-as, majd jött az utolsó kockalámpás, a púposnak is hívott W124-es. A kereklámpások voltaképpen a második formai generációnál tartanak, de a tesztelt modell már átesett a ráncfelvarráson, amelynél elsősorban a minőség és a megbízhatóság javítására helyezték a hangsúlyt. Az új C-osztállyal kapcsolatban érdekes hír hangzott el a napokban Dr. Thomas Weber, a Mercedes-Benz fejlesztési igazgatójának szájából, miszerint az elmúlt évek bizonyítottan romló minőségét a hajszás, sürgetett fejlesztések, illetve a konkurensekkel való presztízsversengések okozták, így példának okáért erre vezethető vissza az E-osztály elektronikai bénázása is. A stuttgarti vezérkar azonban ura lett a helyzetnek, és annak ellenére, hogy büszkén hirdetik világszerte a C-osztály cirka 24 millió tesztkilométerét, az alaposságból már az átdolgozott E-osztálynak is kijutott. A tesztelő dolga ilyenkor borzasztó nehéz, hiszen egyhetes próba után megbízhatósági kérdéseket feszegetni szamárság, és íme a bizonyíték, amely tálcán kínálja magát: tavaly, éppen ilyenkor februárban egy előző szériás E 280 CDI 4MATIC volt alattam, és semmit nem tapasztaltam a kedvezőtlen jelenségekből.

Nagyjából 2000 alkatrészt dolgoztak át a mérnökök, a külsőségek viszont nem utalnak az elvégzett munka mélységére. Az E-osztály megjelenése továbbra is mértéktartóan elegáns, tipikus business limuzin, és szakavatott szem szükségeltetik a módosítások beazonosításához. Ennek az autónak nem tiszte az irritáló polgárpukkasztás, az ostoba harsányság, ellenben nem kell molyszagú, kopottas zakót sem viselni ahhoz, hogy azonosulni lehessen a karakterével. 30 éves vagyok, pörgős életet élek, mégis magaménak érzem ezt a formát, amely mesterkélt design trükkök nélkül sugároz természetes nyugalmat, és szerintem szó sincs az állandóan emlegetett öreguras stílusról, ami nem más, mint régről beidegződött sztereotípia. Utalva néhány részletre, újak a lökhárítók, alul csúcsosabb a hűtőmaszk, LED technológiás a helyzetjelző, más az index, és megváltozott a tükörház kialakítása, amelynél szebben is illeszthették volna a tükörlapot – a nagy hézag miatt kilátszik a mechanika, és úgy tűnik, mintha kimaradt volna egy záró keret.

Lehet, hogy figyelmetlen voltam, de az utastérben a kormány lecserélésén kívül mást nem fedeztem fel. Illetve még valamit: az ülésállító gombok az ajtóburkolatról az ülés aljára kerültek. Az új volán véleményem szerint kissé játékos hatást kelt, bár úgy is mondhatnám, az ovális vezérlőgombok jópofasága megpróbál színt csempészni a külsőhöz tökéletesen illeszkedő belsőtér komoly hangulatába. Az ergonómia szinte hibátlan, minden kezelőszerv precízen a helyén van, nagy kedvencem a baloldali bajuszkar az irányjelzővel, a fénykürttel és az ablaktörlővel – ennél egyszerűbbet nehéz lenne kitalálni. Jó ötletnek tartom, hogy a xenonhoz kötelező mosóberendezés külön gombbal működtethető, így nem borul rendre habos fürdőbe az autó eleje, amikor csak ablakot szeretnénk tisztítani, mellesleg a drága mosófolyadék sem fogy pazarló mértékben. Akárcsak a tavalyi tesztautóban, úgy a mostani Avantgarde komfortszint ezüst-fehér számlapos műszereihez és sötét “madárszem” faburkolataihoz is galambszürke bőrkárpitot társítottak, így ismételve önmagam, megint “fáztam” az autóban ülve. A színdinamikailag jéghideg hatású ezüstösség és szürkeség helyett a saját E-osztályomban biztosan meleg bézs és mahagóni lenne, ennek ellenére tiszteletben tartom, ha valakinek mégis elnyeri tetszését ez az összeállítás, mert tudom, ízlések és pofonok, kinek a pap, kinek a papné, etc…

A komfortszint pazar kényelmet biztosított, igaz, döntően opciós tételekkel. Szépen szólt a zene, a COMAND APS színes LCD kijelzőjén DVD-t is nézhettem (álló helyzetben, menetközben csak hang), négyzónás THERMOTRONIC klíma biztosította a huzatmentes légcserét, mégis a fűthető, szellőztethető komfortülés tette rám a legmeggyőzőbb hatást. Kevés autó van, amelyikben ne fájdulna meg a hátam hosszú úton, van, hogy már városban közlekedve is kellemetlen az ülés, a Mercedesnél azonban tudhatnak valamit, mert egy nonstop Budapest-Gyula-Budapest út után úgy szálltam ki, mintha csak beugrottam volna a lakásomtól 15 kilométerre található munkahelyemre. Tényleg nem szeretnék túlozni, de magam is meglepődtem ezen, és pontosan azért, mert általában sokat fészkelődöm. A stressz mentes utazáshoz nemcsak az ülés, hanem sok más is hozzájárul. A kabin anyaméhszerű burokként veszi körül a bennülőket, szépek a formák, lágyak az ívek, kellemesek az anyagok, és nincsenek zörgések, amelyek megkeserítenék a minőségi hírnév zamatát. A motorhang is inkább halk duruzsolás, mint tolakodó zajforrás, és a jó szigetelésnek köszönhetően egyéb külső hanghatások sem zavarják a nyugalmat. Praktikusság terén már nem ennyire kiemelkedő az E-osztály nyújtotta szolgáltatás, nincs dömping rakodóhelyekből, de ami van, az legalább igényes és használható.

A motor erejét legtöbbször nem érezni, pedig bőven van szufla a V6-os CDI erőforrásban. 224 lóerő és 540 newtonméter elegendő a dinamikus mozgatáshoz, hogy mást ne mondjak, a méretben hasonló, 260 lóerős Saab 9-5 Aero kézi váltóval kb. ugyanazt tudja, mint ez a kényelmes, automata Mercedes, a tálalás mégis homlokegyenest eltérő. Amíg a svédek négyhengerese zajos, a turbó miatt izgága, a hangja enyhén szólva rangon aluli, és a futóműve kemény, addig a német halkan suhan, egy mozdony erejével húz folyamatosan, a kényelmes futómű hangolás pedig kényeztet. A gyorsulás 6,8 másodperce csak prospektusból ütős, a valóságban alig érezni, de ezt voltaképpen dicséretnek szánom. Okoskodó barátom persze lebecsmérlő fintorral a képén legyintett, “nem elég sportos, lóf… ez, nem élvezet”, és agymosott fejének sajnos hiába magyaráztam, öreg, ebben ez az élvezet, hogy amit tud, azt így tudja. Ez is lehet szempont, ezt is lehet szeretni, sőt, nagyon szeretni, és én, aki tényleg kedvelem a sportos típusokat, nem restellem kimondani, nem kell mindig kaviár.

Kellemes elfoglaltság E 320 CDI vezetőnek lenni, a 7 fokozatú presztízsváltó finoman teszi a dolgát, alkalmasint feleslegesen barangol oda-vissza, de alapvetően megkedveltem. A kormányzás hibátlan, a márkára jellemző fordulékonyság megvan, a futóműről már esett szó, így összességében pozitív a kép. A négy tárcsafék hatásosan lassít nagy tempóról is, a rögzítőfék szokás szerint pedálos, a kezelése hamar megszokható. Erejéhez képest nem különösebben torkos a háromezres common-rail dízel, városban átlagosan 11 liter körül ki lehet jönni, nekem a tesztátlag 9,1 litere valószínűleg azért lett több a gyár által megadott 7,5 liternél, mert a hosszú utakon nem tartottam be a mérési sebességeket, és gyorsabban haladva adódott ez a másfél liter többlet.

Az E-osztály négy felnőtt részére kínál kényelmes férőhelyet, 540 literes csomagteret és fejlett innovációs megoldásokat. Presztízséhez illően nem diszkont ajánlat, a kipróbált E 320 CDI listaára 13.431.000 forint, a tesztautó pedig 16,2 milliót kóstált, igaz, a hazai konkurensek is ezen a szinten mozognak. A facelift elsősorban a lemezek alatt található technikát érintette, és itt célszerűnek tartok kiemelni néhány dolgot. A tesztelt modellbe ugyan nem volt beszerelve, de fontos biztonságnövelő az opciós Intelligent Light System (ILS), amely nagy érzékenységű szenzorokkal ismeri fel az aktuális fényviszonyokat, illetve a mindenkori forgalmi helyzeteket. A fényszóró az igények szerint országúti fénnyel, autópályafénnyel, bővített ködfénnyel, aktív kanyarfénnyel és kanyarodási fénnyel világítja meg optimálisan az úttestet, így javítva a látási körülményeket. Az autó biztonságát számos önálló, mégis egymással szoros összefüggésben lévő rendszer próbálja garantálni: PRO-SAFE, PERFORM-SAFE, PRE-SAFE, PASSIVE-SAFE, POST-SAFE – címszavakban csak a legfontosabbakat említem, részletes ismertetőért érdemes böngészni a Mercedes-Benz honlapját.